58:36 (20150606)

Ma úsztam. Ma nagyszerű voltam. Bár évek óta úszom, rendszeresen és kitartóan, ez sohasem elvárás, sohasem cél. Mármint nagyszerűnek lenni. Sohasem várok el magamtól semmit, mert nem azért teszem. Aki valaha is átélte azt, milyen a saját korlátainkkal szembesülni, majd azoknak nekimenni, átlépni, túlélni… legyőzni, az tudja, hogy olykor épp elég elindulni és megcsinálni.

Amikor reggel a füvet nyírtam, és a zsinórral kínlódtam, izzadtam, káromkodtam, legszívesebben feladtam volna a napot. De tudtam jól, milyen lesz a vége. Amikor leülök a második kávém mellé a teraszra, nézem a frissen nyírt gyomhegyet, és nyugtázom, hogy ezt is elvégeztem. Nem szeretem, sohasem tervezem, de meg kell csinálni. Olyan ez, mint vasalni, összerakni vasárnap esténként a gyerekek következő heti motyóját, vagy épp kikészíteni a ruhákat másnapra. Muszáj. Feladat. Mégsem tologatom magam előtt. Utálom tologatni. Mert szeretek végezni, szeretem a rendet magam körül.

Szóval valami ilyesmi bepakolni a hátizsákba az úszócuccot: ennek már menetrendje van. Soha nem hagytam még itthon sem papucsot, sem úszódresszt. Kikapcsolt aggyal, monoton mozdulatokkal és csukott szemmel is tudom, mire van szükségem. Nem egyszer hallottam másoktól: Azért nem járnék úszni, mert nem bírnám a sok macerát, amivel jár. Most elmondom, nem macera ez, hanem szertartás. A vetkőzés/öltözés, a vizes törölköző, az úszás utáni hajmosás, hajszárítás szertartás. Csakúgy, mint ahogy a meztelenség is az úszás része. Kimenni a medencetérbe úszódresszben, úszósapkában, úszószemüvegben természetes. Nem kínlódás. Én például soha nem csavargatom magam köré a törölközőt. Soha nem vonulok az öltözőn belül zárt ajtók mögé. Amikor pedig sűrű elnézések közepette valaki épp akkor nyit a közös térbe, amikor nincs rajtam bugyi sem, annyit válaszolok: Ha bármi problémám lenne a saját testemmel, nem járnék uszodába… Olyan ez, mint a bringa a Tour de France-on, vagy a futók cipője. Hozzá tartozik.

Nem szoktam azt sem rejtegetni, hogy az igazi élmény az úszásban az a pillanat, amikor kijövök a medencéből. Az a pár lépcsőfok, ami kivezet a vízből. Azért az öt másodpercért, azért a pillanatnyi boldogságért csinálom végig minden alkalommal.

Valamikor két és fél évvel ezelőtt kezdtem. Ötszáz méter mellel, amihez negyvenöt percre volt szükségem. Terápiás céllal, mert lábra akartam állni, két lábon akartam járni, ami akkor még borzasztó nehezemre esett egy éven át. A vízben viszont ez elmúlt. Szép lassan pedig rátaláltam az úszás élvezetére. Megtanultam figyelni a vízre, benne magamra. Hónapokig fájdalmas volt már a medencébe ereszkedés is, a nekiindulás. Világéletemben úsztam, sőt oktattam is… mégis idegen volt az egész. Eleinte még figyelnem kellett minden mozdulatomra, és éreztem minden levegővételnél, milyen nehéz összhangra találnom, az egész valami megveszekedett, túlbonyolított, erőltetett mozgáskombináció volt. Nem élveztem. Azt viszont mindig, amikor kimásztam. Egyre többet bírtam. Egyre több dolog és ember vált megszokottá körülöttem. Eleinte csak mosolyok: ez is itt van megint. Egyszerre úszunk. Minden alkalommal ugyanannyit, ugyanaddig… Majd ezek a díszletek olyannyira megszokottá váltak, hogy nélkülük nem is ment. Edzőtársak lettek. Pista bácsi, Feri bácsi, Sári néni, mindenki. Nemcsak nyugdíjasok. Iskolás csoportok, edzők, úszómesterek. Egy kis idő elteltével én magam váltam az uszoda díszletévé.

Ma 58:36-ot úsztam. A szokásos 2500 méteremet. Ez előre megjósolhatatlan. (Istenem, csak add meg, hogy a lélektani határ alatt teljesítsek, ne menjek hatvan perc fölé…!!!) Egy ideje fejest ugrok, ugrókőről, mert érezni akarom, ahogy a jéghideg víz a csontomig hatol, megmar, és aztán hagy. Viszont hetek óta fáj a bokám a csonthártyagyulladás miatt. Hetek óta kiegészül az úszócucc a Flectorral… (mikorleszmárvége?) Mostanában lassan ereszkedem ismét vízbe. Egy soha nem tudható előtte egy perccel sem: mire leszek képes. Mostanában főleg nem. Már az teljesítmény, hogy nem álltam le, nem adtam fel.

Ma is beereszkedtem. Előtte kinéztem egy számomra alkalmas pályát: ha nincs szabad, akkor egy olyat, ahol hozzám hasonló tempóban úszót találok. Hideg a víz, odabent már nem nyújtózkodom, csak ellököm magam. A férfi, aki velem egy tempóban úszik, láthatóan meglepődik: nem akarja, hogy egy csaj leússza, belehúz, teper kegyetlenül. Én mögötte, fél hosszal lemaradva. Megállok egy pillanatra az első száz méter után. Szinte szükségszerű igazítani a szemüvegen és az úszósapkán ilyenkor. Ránézek az órára: 1:57. Te jóságos atyaúristen! Eddig 2:00 alatt csakis cáparuhában sikerült úsznom, több mint egy évvel ezelőtt. Már az az első két perc meghatározza az egész aznapi úszásomat. Tudtam, hogy itt valami történni fog. Aztán következtek a jutalmak, mert ha ezt megcsinálom, akkor biztos, hogy nemcsak ez sikerül… majd a fogadkozások: ha ez most sikerül...végül könyörgések és fohászok hangtalanul: kérlek Istenem, hagyd, hogy sikerüljön, kérlek, add, hogy ne ússzon be elém egy tavirózsa (azok a bizonyos nemúszódeakaróéscsakazértiselédmegyekemberek), kérlek, ne görcsöljön be a vádlim, kérlek, hagyd, hogy tartani tudjam a tempót és senki és semmi ne akadályozzon abban, hogy ma nagyszerű legyek. Azt tudja minden sportoló, hogy végig egyenletes tempó nem tartható. De igyekezni kell minden mélypontnál váltani tudni, lassítani, ha kell, tartani… kitartani.

Úszó vagyok. Büszke vagyok erre. Minden alkalommal, amikor a medencetérbe lépve csak a fenekemet vagy a vállamon lévő tetoválásomat figyelik, onnan kilépve viszont szinte már rám sem mernek nézni, vagy a szokásos méregető tekintetek helyett inkább elismerő pillantásokat kapok. Olyankor van kedvem mosolyogni. Köszönet a mai úszásomért annak a fickónak, aki az első ezer méteremen húzott maga után. Aztán persze kiment, és csak nézett. Végignézte az úszásomat. (Amikor távozott az öltözőbe, csak biccentett felém. Több volt ez bármilyen egyéb tekintetnél akkor. Ezért is csinálom, hogy végül így nézzenek rám.)

Ma rekordidőt úsztam százon, ötszázon, ezer méteren is. Még-mindig-fájó bokával, fáradtan, kialvatlanul…

Nagyszerű voltam. Köszönöm.

És eszembe jut, hogy az, akinek ezt látnia kellene, sosem látott. Sosem látta ezt, sosem látott ilyennek. Amikor valakinek időt ígérek, mert erre van szüksége, akkor ő hol van, amikor nekem akkora szükségem lenne arra, hogy lásson… nagyszerűnek. Leszek. Valakinek.

Én kellek

Ma kértél tőlem. Köszönöm ezt neked. Köszönöm, hogy nem hátat fordítottál, nem szó nélkül távoztál. Mert az emberek ezt teszik, amikor nagyon nehéz: bezárkóznak és elutasítanak. Mindenkit és mindent. Te is megtehetted volna. Küzdesz, egyedül küzdesz, ehhez pedig nincs szükséged másra. Nem akarsz kérdéseket, mert Te magad is tele vagy a sajátjaiddal. Így nem tudsz válaszolni sem nekem...

Bár rögtön értettelek, mégis értetlenkedtem, és kérlelni kezdtelek. Az megtört benned valamit, mert emlékszel a 'kérlek'-re. Amire nem tudtad azt meglépni, amit őszintén léptél volna. Most valamiért nem tehetted. Nehéz elfogadnom bármit is, amikor nyugtom sincs nélküled. Téged látlak, amikor becsukom a szemem, Téged akkor is, amikor kinyitom. Nézel engem? Téged kereslek a tömegben, Téged látlak - képekben. Aggódom, miközben azt is tudom, nem erre van szükséged. 

Akarva vagy..., amit nem értesz. Ahogy nem értesz engem sem. Abban biztos vagyok, hogy figyelni akarok Rád, melletted lenni, ahogyan csak tudok. Te is megtetted értem. Ott voltál nekem. Akkor érkeztél, amikor senkit nem akartam már látni, amikor már senkit nem akartam érkezni látni. Akarlak, ahogy vagy. Én is Téged. Én is? Mármint, Te is? Ahogy vagyok...? Vagy csak akarsz, de nem így...? Miért, hogy? Az az egy vagy, akire már nem vártam, akit már el is felejtettem akarni. Te kit akarsz még? Ki az, aki nem én vagyok?

Remélem, tudod jól, hogy rengeteg gondolatom a Tied. Miközben én ott lehetek más gondolataiban. Remélem, látod, amit más is, de észreveszed azt, ami csak neked szól. Hiányzom Neked. Ma minden percben veled voltam... Velem vannak a szavaid, amiket elolvasok újra és újra. Levegő kell neked, elengedtelek. Elengedni nagyon tudok. Aztán ülök türelmesen és várok: arra, hogy egyszer majd visszatér. Visszajössz hozzám? 

A saját meztelenségemet akarom. Úgy, ahogy melletted. Érintéseket, sóhajokat, csókokat, ziháló levegővételt. Akarom a nevemet is hallani. A szádból. Kiabálj. Kérdéseket akarok tőled hallani, és hagyom, hogy nekem is maradjanak kérdéseim. Hagyod? Tarts ki. Kérlek... 

Én megígértem neked, hagylak. Mosolyognak, én könnyezem, és visszamosolygok. Köszönnek, visszaköszönök. Néznek közeledni, látnak távolodni. Nézek másra, ha hozzám beszél. Nevetek, szívből nevetek, sírásig nevetek... Rád gondolok: autóban, zuhany alatt, irodában, medencében, utcán. Érkezésre gondolok. Ébren és álmomban. Nehéz lehet távol tartanod magad tőlem, de tudod, mit? 

Megteszed. Eközben én ülök türelmesen, levegő után kapkodok türelmetlenül, és egyre csak tompítanak a kérdéseim, amikből csak több lesz. Miért nem lehetek elég? Erre van szükséged? Ki foglalkozik azzal, nekem mire van szükségem? Miért nincs rám most szükség? Szükség megállíthatatlanul. Engedem, hogy láss. Míg mindenki más nézhet teljes valómban, arra vágyom, hogy Te láss. 

És két, időben érkező szóra: Te kellesz. 

Amit még vihetsz belőlem...

Más íze a számban...
Más érintése a bőrömön...
Más tekintete a testemen...
Mást kívánok. 
Mert téged akarlak. Csak téged.

Kedvesem, szerelmem. Lehet, hogy nem mondom többet. Vártam. Hallgattam napokig, figyelve minden mozdulatodat, sóhajodat, sikolyodat, várva a pillanatot, amikor majd utánam kapsz. Alig pár szót kaptam: egyik sem adott magyarázatot, egyik sem felelt, nem biztosított megnyugvást, egyik sem szeretett engem. Egy szavad sem szólt rólunk. Eközben én is nehézségektől fuldoklom, szükségem lenne támaszra. A szerelmemre. Már nem tudom, ki vagy. Már nem tudom, valójában mit jelentesz. Lehet, hogy annyira vágyom már a felőled érkező érzésre, ami most nincs, hogy észre sem veszem: talán végleg eltűnt. Megadtam mindent. Elvettél mindent. Elvittél mindent. Minden nálad. Mit kezdesz ezzel???

... nem mondom már. Nem riadok fel az éjszaka közepén, neveddel a számon, fuldokolva a gondolataimtól. Nem szólok már semmit. Nem írok neked semmit. Ennyi időbe telt végre nem gondolni rád.

Nem mondok most sem semmit, mert hallottál mindent ezerszer. Tudod, mi a különleges abban a világban, ami összeomlott legbelül, és az utolsó szavait nyögdécseli? Megmutatta, mire vagyok képes. Eközben tanított. Mindkettőnket. Bezárkózhattunk, elvonulhattunk, senkit nem engedtünk a közelünkbe. Akkor és ott mindig varázslatos volt: mi voltunk. Végül, te mindig ott hagytál engem egyedül; földön fetrengve, falat kaparva, a nevedet sikoltozva - könnyekben és kétségbeesésben. Hagytál engem, és hagytad, hogy te magad is szenvedj. Nem tettél semmit. Magamra maradtam abban a világban, amit ketten teremtettünk magunk köré. Az taszított a legmélyebbre, ami korábban megmutatta, hogy mit jelenthetek. Magamnak. Másnak. Mindent jelentett: szembenézhettem korábbi veszteségekkel, hagyta, hogy érezzem a legmélyebbről előtörő fájdalmat.

Vártam. Türelmesen: hallgatva. Türelmetlenül: kérlelve és kiabálva. Nem kaptál el... Megbotlottam, elestem, végül zuhantam. Egyedül. A legsötétebb, leghidegebb, legmagányosabb űrben lebegtem, és nem volt fogódzkodó.

Akkor mondtam nemet mindenre, nemet mindenkinek. Pedig csak neked kellett volna. Szenvedtem. Bántottam. Majd épp a te közönyöd segített megérezni a semmi jelentőségét. El kellett jutnom abba a nihilbe, ahol már nem éreztem haragot, sem fájdalmat, csak a mérhetetlen űrt. Akkor engedtelek el. Végleg.

Emlékszem, milyen szeretni téged. Milyen volt a teljességet megélni veled: napsütésben, esőben, szélben, autóban, utcán, szerelemben... Meg sem kell kérdezned. Múlt idő. Boldog vagyok, hogy tudom, milyen szeretni. Tudok szeretni. És a közös utunk alatt azt is megtanultam, milyen szeretve lenni. Szerettél. A nemtörődésed, a közönyöd, a hallgatásod és az elfojtott gondolataid, a ki nem mondott szavaid szép lassan elsorvasztottak bennem mindent, aztán...

... levegőhöz juttattak. Amikor már kis híján megfulladtam a mélyben, ösztönösen a felszín felé törtem, hogy egy utolsót, egy nagy levegőt vegyek. Túléltem. Köszönöm. Ezt soha nem felejtem el neked. Isten veled.

Nem gondolok rád. Mert annyira akarlak.

Kimentél

Nem láttam, amikor kiléptél az ajtón. Nem láttalak elmenni. Nem tudtam elköszönni, csak később - este, magányban. Itt voltál, mert itt akartál lenni, miközben máshol fontosabb lett(él) volna. De hallani akartál, érezni és érinteni. Érintve lenni. Válaszokat kerestél a miértre. De azok nincsenek, higgy nekem...

Az ember mindig szeretne erősnek mutatkozni, hinni magában, hinni, azt, hogy amit eddig felépített, az megingathatatlan. Majd minden meginog: egy pillanat alatt. Mindehhez nem kell rosszul dönteni. Elég egy lépés valami felé, amire mindig is vártunk, csak felismerni nem mertük. Ez nem tesz embertelenné, sőt ettől válsz emberivé. Ettől az egy másodperctől. Bekövetkezik. Nem számítasz rá, de megtörténik, mert valahol a szíved mélyén akarod...

Minden, ami köztünk van, tönkreteheti mindazt, amiért eddig léteztünk. Rombolni nem akarunk. Nemcsak megértem, de elfogadom, és ugyanígy érzek. Viszont... attól még ott van az a megmásíthatatlan és tagadhatatlan érzés, ami miatt mi mégis egymás mellett akarunk ülni. Kint.

Te kimentél az ajtón. Mégcsak nem is hallottam, mert kétségbeesésemben nevettem. Hangos voltam, hallottad. Egészen biztos, hogy ez az utolsó, amit hallottál tőlem. Te így mentél el. Sajnálom. Sajnálom, hogy nem tartalak itt. Nem teszem.

Ahányszor viszont én kilépek ugyanazon az ajtón, arra várok, hogy megpillantalak. Bármerre járok, kereslek. Majd eszembe jut: jártam már ugyanitt. Pontosan tudom, hova vezet: sehova. Nem bánthatsz, én nem bánthatlak sem téged, sem a váradat. Egy pillanat elég lenne a romboláshoz. Tehetetlen vagyok. Ismét, mindig. Csak hallgatni akarlak. Csak még egy szót hallani tőled. Ahogy te tőlem. Nézni. Kint... Egy padon.

Nem tehetem...

Tehetetlen

Tehetetlen vagyok. Törni-zúzni lenne kedvem, de csak ülök nyugton, a könnyeim pedig megállíthatatlanul potyognak. Az ágytakaróba kapaszkodom, még itt érezlek magam körül, magamban. Az illatodat, az érintésedet, a jelenlétedet. Körülöttem vagy. Minden ugyanúgy még. A kávésbögréd az asztalon. Úgy érzem, bármit mozdítanék, eltűnnél - újra.

Úgy voltál itt, ahogy eddig sohasem. Másképp érintettél. Benne volt mindaz, ami mindig is; kívántál, akartál, vigyáztál és szerettél. És ott volt a kétségbeesés, az a sürgető kérés: "ne hagyj el!". Emlékszem a mosolyaidra, amelyek csak nekem szóltak mindig is. Valami másra még... Nem felejtem a döbbenetet a tekintetedben. Nem felejtem a fájdalmat, amit a szemedben láttam. Be kell látnom, értesz mindent. Tudod, mekkora kín nekem téged más mellett tudni. Félsz te is az ürességtől, amit az egymásnélküliség jelent. Tudod, mert megélted, milyen, ha egyáltalán nem vagyunk egymás részei.

Az elmúlt hónapokban kétszer is hagytalak menni. Nem akartam második lenni.

- Nem is lehetsz az - mondtad.

- Ráadásul nő vagyok...

- Nem is akármilyen! - fejezted be a mondatomat. Emlékszel? A kocsiban, este. Miután az út közepén a karjaidba kaptál. Nem érdekelt semmi akkor. Nevettünk, beszélgettünk, éppen úgy, mint a legjobb barátok. Én vezettem, siettünk. Az eső pedig esett. Mégis egyben volt minden körülöttünk.

Nem akarok senki életében második lenni. A tiedben, akit annyira nagyon szeretek, pedig elképzelhetetlen. Nem viselek el több elutasítást, kizárást vagy elzárkózást. De hiszek abban, hogy változtatni akarsz, már nemcsak remélem, hogy fogsz is.

Tegnap az enyém voltál. Egész éjjel. Hallottalak. Hallgattam, ahogyan a levegőt veszed. Veled együtt lélegeztem, együtt sóhajtottunk, nyögtünk és ziháltunk. A nevedet kiabáltam. Levegő után kapkodva kapaszkodtunk egymásba. Elszédültem, beléd ájultam. Te hagytál zuhanni, és mindvégig tartottál. Szeretkeztünk, és megadtunk mindent egymásnak. Irányítottál, kértelek. Kérdeztem, válaszoltál, vagy csak mosollyal nyugtáztál. Aztán félálomban, aléltan feküdtem a karjaidban. Minden érintésemre reagáltál. A hajamba túrtál, az arcomat érintetted, magadhoz húztál. Megnyugodtál az ölelésemben a kádban, egymást körbefonva. Szavak nélkül beszélgettünk, érintettél... Úgy értél hozzám, ahogy soha senki más. Hálás voltál, hazataláltál. Rám bíztad magad, lassan megfürdettelek. Meghitt volt, mint azelőtt még semmi. Tested minden porcikáját érezni akartam azokban a percekben, érezni, hogy az enyém vagy. Érezni, hogy bízol bennem, és rám bízod magad egészen. Megkaptam. Mindent, amiért imádkoztam korábban. A kérés a tekintetedben volt, a nyíltság pedig az összes rezdülésedben. Leborultam előtted, megadtam magam neked. Önként vállaltam a kiszolgáltatottságot, mert megkaptam tőled mindent, amiért valaha könyörögtem.

Két éve ismerlek. Megismertelek. Tudom, amit más nem. Tudsz és látsz mindent, amit más nem. Te megnyitottál, te visszaadtál magamnak, ami sokkal több, mint amit remélhettem bárkitől. Mára vigyázol rám, mára döntöttél mellettem, és nagyon igyekszel. Érzed a fájdalmamat, és ez rosszabb annál, amit nekem kell elviselnem. Megszakadt a szívem. Összekuporodva, a lehető legkisebbre húzva magam a karjaidban zokogtam, de látni téged emiatt szenvedni, ahogy rám néztél - jobban kínzott. Eláztattam a könnyeimmel mindent magunk körül. A csókjainkat, a suttogásainkat, a szerelmünket.

Én, aki mindössze órákkal korábban hálát adtam a sorsomnak, minden jónak és rossznak, amit együtt megéltünk, beléd kapaszkodva reszkettem. Éjjel a vágytól, világosban érted. Remegtem a pillanattól, amikor ismét elengedlek. Mert mindig visszaengedtelek.

Nem emlékszem egy olyan búcsúzásra sem, amikor látva téged távolodni tőlem ne sírtam volna. Minden alkalommal összeroppant valami bennem, és ott rejtőzött az állandó kétség: utoljára köszöntem el.

Legutóbb, amikor gondolkodás nélkül felültem a vonatra, hogy lássalak, az egyik kedvenc városomba utaztam. Ahol mindent jobban szeretek, ahol még a levegő is a közösen megélt pillanatainkra emlékeztet. Minden arra, milyen tudni, hogy nemsokára ölellek, ahol a színek, illatok és ízek mind-mind téged jelentenek. Nem szóltam előre. Nem akartam, hogy visszatarts. Vállaltam a kockázatot, hogy összezavarlak, vagy ami rosszabb: te zavarsz el. Előtted akartam állni, hogy lásd, mire kértél időt napokkal korábban. Hisz hagytalak volna menni...

... Éreztem, hogy nem haladunk, engednem kellett téged s magamat. Mert tovább kell mennünk. Ha együtt toporgunk, ha egymást hibáztatjuk saját rossz vagy meg nem hozott döntéseinkért, ha együtt egymást és magunkat veszítjük el, akkor hagynunk kell menni. Emlékszel? Ott voltam...

Ennyit mondtam csak:

- Itt vagyok, gyere... itt vagyok - és egy képet küldtem. Abból te, és csak te világosan tudtad, miről beszélek. Öt percen belül a karjaidban tartottál. Fújt a szél, és mindent felborított, de minket ez sem érdekelt. Ott voltunk. Te pedig döntöttél addigra. Ma mondtad el.

Visszaengedtelek ma is. Vissza, hozzá, hogy lezárd. Mi már elindultunk. Fájt, szenvedtünk, gyötrődtünk, akartunk, elengedtünk, visszatértünk. Ne engem veszíts el!

A kávésbögrédhez még mindig nem nyúltam. Egy üveg bor mellett ülök, a kádban. Nemrég együtt. Éreztünk. A hajam még az érintésedtől kócos. A bőröm a te illatodat őrzi, és az érintéseidtől bizsereg. Sokat ittam. De érezlek. A borban. A vízben. A levegőben. Könnyek áztatnak. Várlak. Itt vagyok. Gyere. Itt vagyok... Maradj velem!

Légszomj

1-2-levegő. 1-2-levegő. Levegő... Emma úszik. Úszik, ha elemében van, úszik, ha fáradt. Úszik, ha éhes, és úszik, ha másnapos. Úszik, amikor hiányzik, és akkor is, ha nem. Úszik mosolyogva, és könnyek között. Olyankor letisztul minden. Ugyan a vizes közeg semmin nem változtat, mégis: a dolgok helyükre kerülnek. Ahova tartoznak. Az idő... az idő pedig egészen mást jelent. A vízben nem számít, mennyi lett elvesztegetve, mennyi telt hiábavaló várakozással, mennyit adott másnak - és mennyit vettek el tőle. A medencében a percek hosszokban, és méterekben voltak mérhetők.

Emma nem azért úszott, mert ráért. Az órák, amelyek kilométerekben teltek, nem feleslegesek voltak. Máshonnan kellett elvenni őket. Két év. Két évvel korábban egy kórházi ágyról bámulta a plafont, végleg döntenie kellett arról, merre indul tovább, bár abban sem lehetett biztos, hogy valaha talpra áll fájdalmak nélkül. Hetekkel később mégis elrugaszkodott.

Em ezen a napon kifejezetten nehézkesnek érezte saját mozdulatait. Túl sokat nyelt, emiatt pedig köhögött, ami gyakran késztette megállásra.

– Vissza kell vennem, különben belepusztulok – gondolta. – Nem lassítani kell, szedd már össze magad, Em, koncentrálj végre! Ne állj meg, menj csak, ússz tovább! Tovább...

Nagy levegő. Amit víz alatt teljes egészében kiprésel majd a tüdejéből azért, hogy újra képes legyen lélegezni, amikor ismét levegőhöz jut. A felszínen. Ha megtartja a tempót, nem lassít, és főképp nem áll le, akkor a végtelenségig tovább tud menni.

– Hogy lenne már egyhangú és monoton? –Em gondolatai újra és újra visszatértek a sokat hallott megjegyzéshez. – Csak az hiteti el ezt magával, aki az első mélypontnál levegő után kapkodva megáll – mosolyodott el magában ismét Em.

A legtöbben épp azon a ponton adják fel, amikor a legfáradtabbak: elfelejtenek lélegezni, és nem bírják szusszal. Em megtanult ilyenkor nem megállni. Amikor a legjobban fáj, akkor továbbmenni. A szürkeség, a zsibbadás, a légszomj el fog tűnni. Aztán kitisztul hirtelen minden.

Mindössze hetek teltek el azóta, hogy egy alkalommal vészes pánik fogta el. Elvesztette az uralmát a gondolatai felett, és tévesztett. Em aznap nyílt vízen úszott, és talán soha nem talál magyarázatot arra, mi rémítette halálra. A szél hullámokat sodort át a feje felett, de megbirkózott velük. A nádas mintegy rossz előjelként az arcába csapódott. Elméjét egy kép töltötte ki. Rá gondolt. Két másodperc alatt történt az egész. Vizet nyelt, ami meglehetősen koszos, büdös és állott volt. A gyomra azonnal felfordult. Nem látott mást, csak felbolydult szürkeséget a felszín alatt. Tapasztalt úszó volt, egészen biztosan tudta, hogy nem lehet baj. Mégis, egy pillanatra minden összemosódott előtte. A szél, a hullámok, a nádas, amelynek látványa és tudata máskor oly nagy nyugalommal töltötte el, most csak a káoszt jelentette, ami egészen elborzasztotta, és megpróbálta magával rántani. A lány ellenkezett: levegő után kapkodott, miközben a rekeszizmai összerándultak, és megállíthatatlan öklendezésre késztették. Túlélte, de döntenie kellett. Hiába voltak a távolban mozdíthatatlan, biztosan rá váró pontok, ő tempót váltott, és visszafordult. Egy kép jutott eszébe. Az, ami egyben tartotta, reménnyel töltötte el hosszú időn keresztül, és ami ezúttal porig sújtotta. Ugyanígy vissza is vezette. Lélekölő pillanat volt. A történtek után is bízott egy darabig, ám változást vagy enyhülést semmi nem hozott.

Emma most is hagyta, hogy a rossz érzések dolgozzanak testében és lelkében, majd ismét belátta, hogy olykor épp azt a részünket kell elengednünk, amely korábban teljessé tett bennünket. Semmi másért, csakis azért, hogy vesztünket ne okozza. Így legalább biztosan tudhatta, hogy valamikor egész volt. Abban a pillanatban, amikor mindezt veszni látta, egyszerűen hagyta menni. Elengedte a legfontosabbnak vélt dolgot - hogy megtanuljon tovább lélegezni. A légszomj pedig egyszer csak megszűnik. Helyére egy időre olyan űr telepszik, amit kitölteni semmi nem lesz már képes. Mégsem adja fel. Hisz csak addig van szükség egy másik emberre, amíg nem állunk készen önmagunkban teljességre lelni. Azon a ponton biztosan tudni fogjuk, hogy elég erősek vagyunk - elengedni, majd szembenézni a tükörképünkkel azért, hogy felkészüljünk önmagunkkal együtt élni. Nem függetlenség ez, csak valóságunk felvállalása, szemben állva az elvárások tengerével, amelyeket nagyrészt saját magunk erőltetünk. Em nagy nehezen belátta, hogy az egyedüllét nem önként vállalt magány, hanem egy folyamat, aminek végére megtanuljuk szeretni azt az embert, aki bennünk él. Hogy mások szerethessenek. Szabadon.

Azóta sem jelentkezel. A végtelenségig számolhatnám a napokat, nem az számít. Egy szavad sincs hozzám. A csönd hasogatja a fülem. Miért ordítasz velem?

Nem kell kérdeznem, miért. Nem válaszokat várok, hisz már nem is keresek. Akárhogy fáj ez neked: ez vagy te. Nem létezik már az a G, aki mellettem talált teljességet, akit annyira szerettem. Elárultál. Elárultad az érzéseimet, amik pedig csak neked szóltak. Elárultad a legjobb dolgot az életedben, ami csak történhetett - az esélyedet, a szerelmedet, engem. Elkúrtad. Megfeledkeztél rólam, miközben az én tekintetemtől kísérve eljutottál oda, amiről korábban csak álmodtál. Mindig is tudtad, hogy a szótlanságod fájdalmat okoz nekem.

Talán már megkaptad, amit azóta befejeztem. Nálad lesz, hogy emlékeztessen - rám. Arra, meddig vártam, mennyire óvtam és vigyáztam a lépéseidet, kettőnket. Rejtettelek.

Remélem, jól vagy. Remélem, nagyszerű vagy, és tudsz mosolyogni. Az én mosolyaimat más kapja majd. Nem fogod látni. Amikor majd az ő édes mosolyait nézed, ne gondolj rám. Légy elégedett mindazzal, amihez annyira ragaszkodtál. Beleragadtál a mindennapjaidba, és mozdulatlanná dermedtél. Én csak téged akartalak, a szavaidat, az érzéseidet. A valóságodat. Elfojtottad, engem pedig ezzel levegő nélkül hagytál. Amikor majd jössz, hogy elmeséld, hogy elmondd nekem végre - én nem leszek. Te viszont kapsz egy pillanatot az életedben, amikor rádöbbensz: elvesztettél. Elvesztettél mindent, amit valaha jelentettem. Amikor bizalmatlanság, sikertelenség, félelem és csalódottság gyötör majd - eszedbe jutok.

G, te vagy a világom. Most, hogy nem vagy benne, fáj levegőt vennem. Más egészít ki téged, és csak a Jóisten tudja, miért nem voltam elég ahhoz, hogy annak hátat fordíts. A végsőkig kitartottam. Amikor már csak nyeltem a döbbenetes ízű vizet, körülöttem pedig nem volt más, csak poshadt szürkeség, én képes voltam partra vergődni. Te segítettél, hogy túlélhessem, de egyedül rugaszkodtam el ismét, csakúgy, mint máskor. Nélküled. Tovább.

Maradj! Maradj mellette, fogd a kezét, és nézd, ahogy távolodom. Ha látlak is az emberek között, nem téged akarlak. Talán ott állsz majd a tömegben, amikor partot érek, semmi másért, csakis azért, hogy láss. Ő mögötted. Akkor majd a nyelvembe harapok, és szótlanul mosolygok. Fájni fog. Mégis nagy levegőt veszek, és arrébb lépek. El, melletted. Mert várnak rám.

Em a sárga jegyzetlapokat óvatosan félbehajtotta, utoljára érintve sorait, majd borítékba tette. Biciklire pattant, hogy eltekerjen a postára. Nem volt sok ideje. Vártak rá.

VÉGE

Tizenegy évvel ezelőtt

 

Emma remegő térdekkel, magatehetetlenül zuhant az ülésbe. Percekkel ezelőtt még lélekszakadva rohant, hogy elérje a gépet. A gépet, amely hazaviszi. Haza.
- Jó napot kívánok! - üdvözölte a légiutas-kísérő, amint fedélzetre lépett. A lány, aki az elmúlt órákban úgy viselkedett, mint egy eszelős, most elsírta magát. A megkönnyebbültségtől. Fellélegezhetett. A vállát erősen lefelé húzó hátizsák egyébként is kezdett elviselhetetlenül nehéz lenni. A lelkét nyomasztó teher viszont még erősebben telepedett rá. Tudta, hogy amit tesz, helyes.  Úton van. Vissza nem fordulhat. A tudat viszont, hogy mindez végleges, valahogy mégis fullasztotta.
A körülötte ülők furcsa tekintettel méregették, míg ő meredten nézett maga elé. Az emberek feszengve szemlélték a lány zaklatottságát. Emma viszont az ő reakciójukat nem értette. Igazából sosem értette, miért tűnik szokatlannak mások szemében, ha sír, kacag, dühöng, sikítozik: él. Bármennyire szorongatta a zokogás a torkát, mosolyra húzta a száját, majd szemét lehunyva hátradőlt. Eszébe jutott valami. A gép pedig felszállt…
- Nem búcsúzom. Nem mondom, hogy ég veled... Mi még találkozunk - visszhangoztak a lány fejében a szavak, amelyeket alig tíz órával korábban kapott. Valakitől, aki ezek után még utoljára visszafordult, és a lányra mosolygott. Aztán eltűnt a fák között.

… Emma az elmúlt két hétben visszafelé számolta az órákat. Erre a percre várt. Három hónapja, amióta csak felült arra a gépre, ami egészen idáig repítette, ezt a percet várta. Erről álmodott, ebben bízott. Ez az egy perc volt biztos az elmúlt hetekben. Mintha csak most lett volna, amikor elindult a tengerentúlra. Nem hajtotta semmi, nem is keresett semmit, és ekkor még azt sem tudhatta, hogy végül mit talál. Most viszont, amikor a hazatérés már nemcsak gondolat volt, egy dolgot remélt: biztonságot. Huszonhárom éves kora ellenére még mindig számított az, amit az otthon jelentett. Emma hazament, ha szomorú volt. Hazament, ha kétségek gyötörték, és válaszokat keresett. Hazament akkor is, amikor a legboldogabbnak érezte magát. Hazament, ha társaságra vágyott, és haza akkor is, ha magányra. Ott  pontosan tudta, mit kell tennie: mi helyes, mi helytelen, mi jó, és mi nem az. Az otthon az a hely, ahova mindig jó volt visszatérni, még akkor is, ha két órával később ajtót becsapva távozott. Ez az a hely, ahol látták a legjobbat benne, és ez az a hely, ahol elfogadták akkor is, amikor elviselhetetlen volt, és elutasított mindent és mindenkit, aki az életében szerepet játszott: beleértve önmagát is. A lány nem tudta volna megfogalmazni, de most is azt várta, amit máskor; amint hazaér, mindent tisztán lát majd. Jelenleg az érzelmeivel viaskodott, és ez láthatóan feldúlta. Kissé zavarodottnak tűnt, hisz egyik percben mosolygott a könnyein át, a következőben pedig fuldoklott az elkeseredettségtől.

 

Előző nap még a táborban volt, és a gyerekektől vett búcsút. Az élmények oly közeliek voltak, hogy nem tudott elrugaszkodni gondolatai legmélyéről előtörő képektől: az elmúlt hetek eseményei inkább hatottak valóságként, mint maga a tény, hogy hazafelé tart. Csak most, hogy érzékelhetően eltávolodott a földtől, döbbent rá, eljött onnan. Nem megy vissza. Valószínűleg soha többet nem látja a kölyköket. Azokat a gyerekeket, akik minden nyarukat ott, a tóparti erdőben töltötték - akiknek az a hely nemcsak nyári kalandokat ígért, de életre szóló barátságokat, visszatérést, biztonságot, felnőtté válást is jelentett. Ezek a lányok Emma vállán sírtak, és ők azok, akik látták őt is zokogni. Ezek a gyerekek mutattak Emmának irányt, még ha akkor azt is érezte, eltévedt. Ezekkel a gyerekekkel szinte egyidőben kellett felnőtté válnia.
- Nem az én dolgom - vetették oda nem egyszer, amikor arra kérte őket, szedjék fel a szemetet. Fogják meg a seprűt. Válogassák szét a saját szennyesüket. Induljanak vacsorázni.
- Em, egy hatalmas szőrös pók van a sátorban! Csak te vagy képes őt onnan kikergetni. Kérlek, segíts! - futottak a közösségi házba Emmáért, aki akkor is, mint olyan sokszor máskor, éjfélig őrjáraton volt. Értékeléseket írt a lányokról asztal tetején ülve, miközben Jenny-vel filmekből idézgettek egymásnak. Jenny közelsége mindig megnyugtatta; a skót lányban ugyan volt némi merevség, de mindig pontosan ráérzett Em zaklatottságára. Emma pedig mindenkinek hálás volt, aki higgadt tudott maradni a közelében akkor, amikor ő a legnyugtalanabbnak érezte magát. Az eső szakadt, de ő visszament a lányokkal a közös sátorhoz. Ugyanúgy undorodott az állattól, mégis megtette. Kipenderítette a sátorból. Ezt még igen, ám hetekkel később összetalálkozott egy másikkal, azt már nem látta, csak érezte. Az állat megharapta, aminek következményeitől aztán sokáig szenvedett. Azt sem tudhatta akkor, hogy a fizikai fájdalom nem más volt, mint elkendőzése mindannak a harcnak, ami a lelkében dúlt.

A lányok osztották meg vele az utolsó csokijukat, amit a sátorban rejtegettek. Ezek a lányok őt ébresztették éjjelente, ha rosszul voltak. Ezek a lányok segítették fel, amikor a porban fetrengett, miután elhasalt a sárban. Sírtak. Nevettek. Emma hét kiskamasszal osztotta meg a sátrat, ami hónapokig a lakhelyüket jelentette. Hatalmas volt a káosz, mégis minden a helyére került, amikor ellenőrzésre került sor. Valahogy ezek a kölykök mindig megtalálták a módját annak, hogy a legnagyobb zűrből is kikeveredjenek. Emma pedig megtett értük mindent: a lehető legtöbb helyzetből kihozták a legjobbat, így többnyire részt vehettek a jutalomprogramokban. Szikláról ugrottak alkonyatban. Szabad ég alatt aludtak, vagy épp fel sem keltek délig. A leginkább azonban a koedukált programokat élvezték. Ez igazi kiváltság volt azon a helyen, ahol kínosan el voltak választva a lányok a fiúktól. Nemcsak a gyerekek, a felnőttek is. Ezen a helyen semmi nem történhetett. És a legszebb dolgok váltak valósággá. A helyen, ahol mind aludtak, ahol honvágyuk volt, ahol szerelmes leveleket írtak a két bokorral távolabb levő fiúknak, ahol veszekedtek. Ezen a helyen gyűlölték és szerették is Emmát. Bár az ember azt mondja, ígéri és hiszi, visszatér még...

...Emma már ott, a connecticuti erdőben tudta, ez nem történik meg. Semmi másra nem vágyott, mint hazamenni, rálépni a jól kitaposott útra, ahol minden kiszámítható, és előre eltervezett. Egy éve maradt hátra az iskolából, le kellett diplomáznia. Elképzelhetetlennek tartott ekkor más utat, vagy épp azt, hogy másfelé induljon. 2001 nyara egy meghatározó állomás lesz majd a múltból. Játszmák, viaskodások, könnyek, az a megmagyarázhatatlan hiány, talán honvágy… Emma ekkor még azt sem tudhatta, hogy élete legmeghatározóbb hónapjait hagyta épp maga mögött. Nem tudhatta, hogy nem a magány, vagy az otthontól távol töltött idő tette kétségbeesetté, és nem a bizonytalanság frusztrálttá. Csak évekkel később fog rádöbbenni, hogy mindaz a változás, amin akkor keresztülment, nem más volt, mint önmaga elvesztése, majd újbóli megtalálása. Évekkel később fogja csak belátni, hogy akkor, 2001-ben elengedte azt az embert, aki addig volt, és megkapta a lehetőségét annak, hogy azzá váljon, akivé lennie kellett. Lerombolta, és felépítette önmagát. Nem először életében. Keserves tapasztalat árán bár, de egyszer már meg kellett tennie. Akkor alig volt idősebb azoknál a gyerekeknél, akik most őt tanították. Emma előtt felrémlett hét évvel korábbi önmaga, igazság szerint az erdő mélyén többször, mint előtte bármikor... a hideg végigszaladt a hátán. Nagy árat fizetett, de itt volt, és úgy érezte, rendben is van…
… Nem akart a múlttal foglalkozni, nem akarta, hogy gyötörje ismét a lelkifurdalás, amit olyankor érzett, ha visszaemlékezett arra az időszakra, amikor rombolt mindent maga körül: a környezetét, a kapcsolatait, az életét, a családi kötelékeit, önmagát. Nagyot sóhajtott. El akarta engedni a rossz érzéseket. Bár meggyőződése volt ekkor, hogy véglegesen leszámolt múltbeli önmagával, nem tudta, hogy erre csak az azt megelőző hetekben került sor. Csak az őt feszélyező hullámokat érzékelte, de az, hogy valójában mi zajlódik le saját lelkében, nem tudatosult benne. Em végtelen fáradtságot érzett. Mindazt, amin az elmúlt hetekben keresztülment: szüntelen gyaloglás az erdőben, sokszor mezítláb, és előfordult az is, hogy lemerült elemlámpával a kezében. Halálfélelemtől remegett akkor is, amikor egy gyerek után ugrott a tóba. Az evezések... a szabad ég alatt alvások. A pókharapás. Kimerült, egészen kimerült, minden porcikája sajgott. Egyetlen egy dolog lebegett előtte tudati szinten: haza kell menni. Akkor majd minden megoldódik. Magától.
- Bocsánat! - zökkentette ki gondolataiból ismét a légiutas-kísérő, amikor elhaladt mellette. A fedélzeten vacsoraidő volt, ami kétségkívül némi felfordulással járt. Emma csak most eszmélt a révületből, eddig fel sem fogta, mi történik körülötte. Egy vele körülbelül egykorú fiú ült a legközelebb hozzá, akit láthatóan olvasás közben nyomott el az álom, a könyve a padlón hevert. Emma lehajolt, felvette, majd visszahelyezte a kettőjük között levő üres székre. A fiú Stephen King-et olvasott, németül. Több mint kilenc óra volt földet érésig. Talán neki is aludnia kellene, gondolta. Nem kattoghat az út hátralevő részében. Megpróbálta kitalálni, mivel foglalhatná el magát. Elővette a hátizsákját, hogy átnézze a tartalmát. A lány mindig ezt csinálta. Tudta jól, hogy esélytelen lenne bármire is utólag rábukkannia, ha elvesztette, ő mégis időről időre ellenőrizte, mindene megvan-e. Papírok. Megkönnyebbülés. Telefon. Rendben. Napló. Megvan. Sárga jegyzetpapír, amiből megfelelő mennyiségű tartalékot felhalmozott. Hurrá. Elővette a kedvenc tollait, évek óta ezeket használta. Majd előkerültek a legféltettebb kincsei: a fotók.
Szája sarkában ismét ott bujkált egy mosoly, amikor eszébe jutott, mennyi munkát adott ezzel Danny-nek. Danny sofőrként dolgozott, és az egyik legjobb barátjává, illetve cinkosává vált a személyzet tagjai közül. Lévén a tábor az erdő közepére létesült százötven évvel ezelőtt, ahonnan ember többnyire se ki, se be - kellett valaki, aki szükség esetén behoz olykor dolgokat. Hivatalosan csak a legszükségesebbeket, mint amilyen adott esetben egy gyógyszer, egy fontos levél a postáról. Nem hivatalosan persze ide tartozott minden, ami fellelhető egy drogériában, ide tartozott az édesség, és a cigi is. Természetesen arról sem tudhattak a tábor vezetői, amikor az éj leple alatt olykor két-három ember kilógott Danny-vel a legközelebbi benzinkútra. Kávéért. Az erdőben az is luxus volt. Azóta is fontos volt Emmának minden perc, amit 'sokcukros' tejeskávé mellett tölthetett. Nem a koffein, sokkal inkább a percek miatt. Az illatok, ízek, színek és emlékek miatt. A személyzet tagjai között igen meghatározó cserekereskedelem alakult ki rövid idő alatt, ami valójában elmélyítette a kapcsolatokat, illetve nagymértékben hozzájárult ahhoz, hogy a csapatszellem eluralkodjon. Emma esetében azonban más volt a helyzet. Bár olykor kért Danny-től egy-egy doboz cigit, sokkal fontosabb volt az, hogy a sofőr intézte a filmjeit. Emma fotózott. Nem csoportképeket, nem mosolyokat és fintorokat akart megörökíteni. A pillanatait akarta megtartani. Mindazokat a pillanatokat, amelyeket érzések és benyomások kísértek. Emma azt fotózta, ami körülötte létezett. Lételeme volt a dokumentálás: írt este, elemlámpa mellett, amikor őrjáraton volt, és virrasztott. Írt a kápolnában, írt a csónakban ülve, és hajnalban, amikor még mindenki más aludt. A gépe pedig kísérte. Már akkor is. Legalább egy tucat tekercset elfotózott, a képek pedig most, a repülőn ülve, ott hevertek az ölében.

New York. Semmi nem maradt meg belőle, csak a benyomások. Buszozás. Híd. Egy kollégium Staten Island-en. A magyar csapat. Képekben. Majd a Grand Central Station, ahol négyen,  a csomagjaikon ülve várták a vonatot órákon át. Egy magyar lány a nagyvilágban. Egy lengyel, egy dél-koreai és egy mexikói lány társaságában. Mind ugyanoda igyekeztek. Bár távolabb nem is élhettek volna egymástól, közelebb voltak a másikhoz, mint azelőtt bárki más. Mint ahogy mindenki. Csak a másik volt. Egymásért. Tehát ott, valahol a pályaudvaron ülve kezdődött mindaz, ami egy életre megváltoztatta Emmát.

A tábor hatalmas területen helyezkedett el, az épületek egymástól több száz méterre voltak. Az egyik első, amelynek piros deszkái kiemelkedtek a fák lombjai közül, az étkező volt. Az első emlékek...

- Szia! Te vagy a magyar lány? Vártalak téged. Tavaly jártam Budapesten, csodálatos az a város - szaladt Emhez egy dél-afrikai lány, amikor éppen csak megérkeztek a táborba. Ez jellemző volt. Főképp rájuk, dél-afrikaiakra. Em a következő hetek folyamán meglepve tapasztalta, hogy nincs még egy olyan nép, amely ennyire közel állna az ő kultúrájához. Így rövid idő alatt megkedvelték egymást, és a dél-afrikaiak váltak Emma legmegbízhatóbb barátaivá: Rich, Danny, Vu, Mike és F mind azok voltak. Mindenki nyíltan érdeklődött, ugyanakkor mégsem lehetett az ember egészen biztos a másik őszinteségében. Az étkező volt az a hely, ahol aztán a nyár folyamán Emma számtalanszor sírva fakadt. Ahol a legnagyobb kajacsaták zajlottak, ha a táborvezető elfordult. Ott ünnepeltek születésnapokat, és ott várták, hogy megszólaljon a telefon. Ebéd után engedélyezve volt kétperces beszélgetés az otthoniakkal. Mindössze csak előre fel kellett iratkozni.

- Anya?! Haza akarok menni... nem bírom elviselni ezt a helyet. Az az ember, aki idejött, képtelen mindezzel együtt létezni. Rengeteget kell dolgoznom. Olykor három helyen egyszerre. Hulla vagyok. Senki vagyok. Nem tudom, kiben bízhatnék. Senkiben sem lehet, és mindenkiben kell, mégis. Semmi baj... csak annyira bizonytalan minden, miközben még soha nem voltam ennyire szoros korlátok közé szorítva - Em nem akart panaszkodni, de minden alkalommal, ha meghallotta az otthoniak hangját, képtelen volt tartani magát. Elvesztett valamit végleg magából, és ez kétségbe ejtette. Nem érzett talajt a lába alatt. Döntenie kellett. Nap mint nap. Felelős volt. Számon kérték, és minden lépését ellenőrizték. Eközben pedig hét kamaszlány várt tőle megoldást, vagy épp szökött meg előle.
Az étkező majdnem teljes hosszában hatalmas terasz húzódott.  Erről ugyan kép nem készült, de innen igen. Ez a terasz beszélgetéseket őrzött. Em egy alkalommal gyalog is nekivágott volna a hazaútnak, akkor Jenny fogta kézen, és ültek itt egy teljes éjszakán át. Senki nem tudott róla, csak a fák hallották a beszélgetésüket. A fák, amelyekre már csak képek emlékeztetnek. Em egyik legőszintébb beszélgetése volt. Ez a terasz csendben volt, mélyen hallgatott arról az éjszakáról is, amit a lány F-val töltött itt kettesben. Csendben. Szavak nélkül. Alig érintve.
Ezen a helyen Emma életében először kénytelen volt feltételek nélkül bízni számára idegenekben. A tábori lét sajátossága volt ez. Nem volt két egyforma ember. Nem volt két egyforma kultúra. Ez azonban, ahelyett, hogy éket vert volna a fiatalok közé, összefogást eredményezett. A világ valahogy összezsugorodott, semmi nem tűnt elérhetetlennek vagy ijesztőnek. Mindenki hozott, adott, kapott. Amire csak képes volt. A kezdeti bizalmatlanság és távolságtartás szükségszerűen feloldódott, amint sorra bebizonyosodott, csak ők vannak egymásnak. Őrangyalok.

2001. június 28.

Egy olyan helyen, ahol senki sem ismerős, de együtt kell dolgoznod, együtt kell tenned másokért, feltételek nélkül kell bíznod. Pár napja őrangyalokat választottunk, illetve húztunk. Egy szabály van, senkinek nem mondhattuk el, kinek a neve volt a papírdarabon. Tegnap este, amikor a Kardhalat néztük a társalgóban, odajött hozzám az Ausztrál. Pete a túloldalon lesz szakács, amint a gyerekek megérkeznek. A tó túloldalán, ahol majd a kemény mag dolgozik. Oda kerülnek a nagyobb kölykök. Csupa nagyszájú, nehezen kezelhető, még nem felnőtt, de már nem is gyerek. Meséltek róluk. Kemények, nem kevesen igazán problémás gyerekek. Szóval Pete megkérdezte, segítsen-e a mosodában. Hetente egyszer moshatunk, és látta a nevemet a beosztáson, szívesen segít. Tehát a héten mindenki mindenkinek segít. Még aznap odajött hozzám Ally is, amikor a padon üldögéltem, megkérdezte, elmúlt-e már a halálfélelmem. - Haha - válaszoltam, mert pontosan tudtam, mire gondol. Első szabadnapunkon ugyanis vidámparkba mentünk. Én a többiekkel együtt végigálltam a másfél órás sort, hogy feljussak a világ legijesztőbb hullámvasútjára. Ally mellett ültem. A kezemet fogta, hogy visszatartson, amikor hetven méteres magasságba érve ki akartam szállni. Soha nem éreztem magam olyan közel fizikailag a pusztuláshoz. Azt hittem, komolyan azt hittem, hogy végem. Ally csak annyit mondott utána:

- Em, megcsináltad... érted? Féltél felülni, de megcsináltad. Nagy vagy. Egyébként, soha nem láttam még halálfélelmet más szemében, mostanáig - majd hátba veregetett. Másnap pedig Mike, aki annyira ott van mindig, amikor senki más, felhozott a tópartról golfautóval a sátramig, ami egyébként teljességgel szabályellenes volt, mindössze azért, mert nem akarta végignézni, amint felvonszolom magam a domb tetejére vizesen és fáradtan. Mike egyébként nagyszerű ember. Szeretek a közelében lenni, mert ő az egyetlen, aki fennmarad velem egész éjszaka, és végig is hallgat. Nem mellesleg, most is itt ül mellettem, és nézi minden betűmet annak ellenére, hogy egy szót sem ért mindabból, amit leírok. Mike a legjobb barátom. Ő kapja a legszélesebb mosolyaimat, és csak előtte sírok. Bízom benne. Ugyanakkor egészen biztos, hogy nem ő az én őrangyalom. De... mindegy is. Törődünk egymással. Egyszerre azon kaptam magam, hogy segítünk egymáson. A kezdeti bizonytalanságok mintha teljesen elvesztek volna. Azon merengek, miért akarok annyira hazamenni, amikor itt minden egész?!
Összeszoktak, megedződtek. Nem kevés munka és fáradtság árán, hetek alatt. Ők, százan. Ez a százfős csapat dolgozott a konyhán, ők százan építették fel a tábort: tetőt javítottak, felhúzták a sátrakat, a több hektárnyi területet rendbe tették. Ástak, szemetet szedtek. Közben építették magukat is: naponta órákon keresztül előadásokra jártak, úsztak, futottak, eveztek és éjjel-nappal ugrásra készek voltak, bármikor riadóztathatták őket. Gyerek a vízben. Tűz az erdőben. Pszichológiai teszteket írtak, majd éjfélkor rezignáltan zuhantak az ágyba. Hetekig készültek, mire a gyerekek megérkeztek. Aztán... hirtelen zajossá, színessé vált minden.
Napok és hetek teltek el. Sokszor vontatottan, sokszor unalmasan. Emma mégcsak nem is sejtette, hogy mindaz, ami a táborban napi rutinná vált, nemcsak a mindennapok, de a lány életének apró darabkáit is jelentik, amelyek később a semmibe veszve hatalmas űrt hagynak majd maguk után. Elsők között ébredt. Bár az éjszakák rendkívül hidegek voltak, gyorsan kiugrott a hálózsákból, és elbotorkált a sátrak között meghúzódó vizes blokkhoz. Szörnyű élmény volt azt takarítani, mégis akkor nevettek a legnagyobbakat, amikor slaggal próbáltak tisztaságot erőltetni a zuhanykabinokra. Párperces reggeli zuhany után gyorsan magára kapta az úszódresszt, farmert, aminek a szárát gondosan feltűrte. Pillanatok alatt eláztatta volna a harmatos aljnövényzet. Majd pulcsiba bújt. Kapucnit a fejére húzta, reggelente szinte csípett a nyirkos hideg.  Flipflopba ugrott, majd felkeltette a saját lányait is. Általában rázendített a Let the sunshine-ra, aminek szükségképpen az lett a vége, hogy minden lány kimászott a hálózsákjából. A szomszédok pedig átkiabáltak:
- Em, drágám, veled a legjobb ébredni. Te vagy a reggel csúcspontja... elviszed az enyémeket is reggelizni?
- Hát persze. Láááányok! Flipflop-ot fel, és gyerünk. A szabályokat ismeritek, úszódresszben tilos az étkezőbe lépni. Vegyetek pulcsit, ismét hideg reggelünk van - szólt Emma, majd felugrott az asztal mellől, és mint mindig, most is segített a lányainak.
Csodás volt, amint az erdő ébredezett. A sátrakból álmos sóhajok és csevejek hangjai szűrődtek ki, míg a napsugarak a fák lombjait keltették életre. Emma csak ült a padon, és belefeledkezett a reggelbe. 
Rendszeresen tucatnyian indultak együtt reggelizni. Mindig müzlit választott, ahogy a lányok többsége is. Étkezés közben elvárás volt a csend, de a mozdulatok így is bejáratottak voltak; összeszoktak. Egy-két hét alatt szavak nélkül is képesek voltak beszélgetni. Emma feliratkozott az esti programokra, ez azonban még változhatott az aznapi teljesítményük függvényében. Imádták a kosármeccset a fiúkkal, a kenuborogatást, vagy épp a sziklaugrást. Emma meg mert volna esküdni arra, hogy mindezek azért is számítottak igazán különleges programnak, mert kivétel nélkül vacsora után zajlottak: a nap legszebb óráit tölthették így együtt. Ő és a lányok. A sátrakhoz visszatérve mindenki összepakolt, indult a reggeli őrjárat, ellenőrizték őket minden napszakban. Rendet raktak, majd mindenki felkészült, és nekiindult a napnak. A lányok szigorú beosztás szerint éltek: úszás minden nap volt, ezen túl vitorláztak és eveztek, túráztak, kosaraztak, festettek és scrapbook-ot csináltak.
Néha elmentek többnapos kenutúrára, máskor a szabad ég alatt éjszakáztak a tó túloldalán, az erdő mélyén. Emma ezt viselte a legnehezebben. Csónakokban átvitték, majd felcipelték a több tucat embernek elég alapanyagot. Szabad ég alatt főztek és sütöttek, rémsztorikkal riogatták egymást órákon át, majd aludni próbáltak, miközben az erdő éjszakai lakóinak neszezésére figyeltek. Persze, ez a program is szigorúan elkülönítve a fiúktól. Így kétségkívül üdítő élménynek számított, ha a tábori vezetés tudta mellett ezeken az éjjeleken mégis kaptak fiújárőröket, akik soha nem jöttek üres kézzel. Jégkrémet és forró csokit hoztak.
- Három gyereket le kellett vinnünk a táborba, mert rosszul vannak. Veletek minden rendben, Em?
- Igen, Rich. Nekem két gyerekem alvajáró, őket figyelem, hogy ne kóboroljanak el. Holnap reggel nyolckor indulhatunk vissza?
- Tízkor brunch. Addig érjetek vissza. Délután úszunk csak.
Emma úszást oktatott napközben, Rich a főnöke volt, és egyben a gyilkos bálnák kíméletlen edzője. A lány reggeli után két órát töltött  a vízparton. Ezután szaladt a sátorhoz, hogy egy gyors zuhany és hajmosás után tiszta ruhát húzzon. Étkezőbe csak száraz ruhában, és száraz hajjal léphetett. Evés közben kis híján a tányérba esett a feje, annyira fáradt volt rendszerint. Utána mégis szaladt vissza a vízpartra, ahol újabb két óra úszás várt rá. Hozzá kerültek azok a teknősök, akiket Vu ugyan megtanított lebegni, de tempózásról már hallani sem akartak. A delfinjei hosszú percekig lógtak Emmán, mire egyáltalán hajlandóak voltak a lány fürdőruhája helyett a stégbe kapaszkodni. Emma kitartó volt és türelmes, mint általában, ha gyerekekkel foglalkozott. A kicsik figyeltek rá, és bíztak benne. A nyár végére aztán egy tucat delfinből lett cápa, a cápákból pedig gyilkos bálna. Az egyik legszebb kép, ami örökre a fejében marad arról a nyárról, a tó közepén tárult Emma szeme elé. Kajakkal kísérte a valamikori delfinjeit, akik átúszták a tavat. Ez volt a gyilkos bálnák tesztje. Tucatnyi lelkes tempózó kiskölyök, körülöttük a tanáraik, evezővel. Önfeledten. Boldogan. Az szabadság volt.
 

2001. július 10.

Hello Napló,

Ma 'júliusban karácsony' volt. Őrület, hogy minden helyzetből ki lehet itt hozni egy még idiótábbat. Eleinte idegesített persze, mert úgy éreztem magam, mintha hibbantak közé csöppentem volna, majd rájöttem, hogy lehet így élni. Egészen magamévá tudom tenni mára a felszabadultságot. Bárhol, bármikor. Igaz is, miért is nem ünneplem a születésnapomat tavasszal november helyett? Ki mondta, hogy kötelező december 24-én ajándékot bontani? Mi van, ha sokkal fontosabb, ki van körülöttem szeptemberben? Mindenesetre rendkívüli buli volt, a gyerekek marhára élvezték.

Végre este van, és hosszú idő óta az első estém, amikor nem vagyok az egységben őrjáraton. Szóval most itt vagyok a csónakok mellett a parton, a többiek a Tumble Inn-ben, többen filmet akarnak nézni, mások cigiznek. Csak itt lehet. Kizárólag este tíz után, amikor kivételesen ezen az egy helyen találkozhatunk egymással. (Ha sikerül hajnalban kelnem, én ettől függetlenül lemegyek a tóhoz cigizni. Ezt senkinek nem mondtam el, van, aki bemártana, emiatt pedig egyértelműen repülnék innen.) Reggelente aztán a lányaim hason fekve, a tábori ágyaikon könyökölve, tágra nyílt szemekkel hallgatják, mi történt előző este. Ők csak kivételes alkalmakkor találkozhatnak a fiúkkal, még az étkező is két részre van osztva. Így hát, amikor nekik arról beszélek, hogy én találkozhattam a velem egykorú fiúkkal az éjszakában, mégha nem is történt semmi - egészen felvillanyozódnak. Élvezem a lányaim naiv érdeklődését.

Persze egy szót sem szólok nekik a cigiről, vagy arról, hogy melyik fiú melyik lány után koslat. Semmi észbontó nem történik ezekben a késői órákban. Többnyire mind annyira fáradtak és kimerültek vagyunk, hogy rezignáltan nézünk egymásra, kézlegyintéssel kommunikálunk, majd visszavánszorgunk a sátrainkhoz. Éjfélig. A múltkor viszont éjfélkor a vizes blokkban voltam, fogat mostam, járőr elemlámpával a sátramig kísért. Vigyáznak, ez van. Nehogy fogmosás közben kedvem támadjon egy mókusnak ugrani.

Nevetés hallatszik fentről. Megnézem őket, lassan ideje visszamennem a lányaimhoz. Fél tizenkettő van...

Emma végül úgy döntött, hogy naplója olvasása helyett a repülőutat a képei rendezésével tölti. Kenuborogatás naplementében. A kosárpálya. Kölykök a sátor előtt hatalmas, maszatos vigyorral az arcukon. Emnek eszébe juttatta, hogy volt, amikor ezek a lányok Whitney Houston dalt énekeltek neki. Azt mondták, egyszer majd neki is lesz egy ekkora szerelem az életében. Mindenki életébe kell, de Em megérdemli. Több tucatnyi érzés egy albumban...

F... F őrizte mindazt, ami ezen a nyáron Emmával történt. Egy szó nélkül, csendesen felszedegette a lány darabkáit, és mint valami mozaikot, összerakta. F volt az az ember, akivel Em a legkevesebbet nevetett együtt, akire a legritkábban mosolygott, sőt. Eleinte egyenesen kerülte. A fiú, mint valami kísértet, úgy bukkant fel a semmiből -  mindenütt, egészen váratlanul. Távolról szemlélte a lányt, és annak minden mozdulatát. Nem ment oda hozzá akkor sem, amikor a lány arcát könny áztatta. F csak jelen volt és körülötte. Emma, ellentétben korábbi önmagával, ezen a nyáron végre hagyta, hogy szeressék. A kezdeti bizalmatlanság után szükségszerűen át kellett lépnie egy határt. Szembe kellett néznie korábbi önmagával. Azzal a lánnyal, aki semmit nem hitt el másoknak, és épp ezért magában is képtelen volt hinni. Ezen a nyáron Emma megtanulta szeretni azt az embert, aki volt, hisz a rajongás, amellyel felé közelítettek, a végletekig őszinte volt. Végre nem volt szükség arra, hogy álarcot viseljen, csak azért, hogy megfeleljen. Kedvelték, ám a lány társaságban bármily felszabadult volt is, keveseknek nyílt meg. F mindezt látta, és nem erőltetett semmit. A fiú rendkívül ritkán mosolygott, ezzel szinte mindenki kivétel nélkül ugratta. Magányosan járt-kelt a felkészítési időszak alatt is, megközelíthetetlennek tűnt. Emmának volt egy érzése, hogy a múltban nagyon megsebezték ezt a srácot, de akárhányszor próbált felé közelíteni, választ nem kapott. Emma kitartó volt, rendületlenül próbálkozott. Egy idő után arra lett figyelmes, hogy érdekli őt a fiú. Nem megfejteni akarta, de rádöbbent, mennyire szereti, ha F a közelében van.
- Odanézzetek! Nézzétek F-t... - a társalgóban tucatnyi ember csendesedett el egyszerre. Emma arra fordult, amerre a többiek, és megdöbbenve vette észre, hogy F tejfölszőke haja, hullámos tincsei sehol sincsenek. A fiú teljesen kopasz volt. Mint ahogy máskor is, most is egyedül Emma állt oda elé:
- Te... Mit... Csináltál??? A hajaddal...?
- Ez is én vagyok, Emma...
F lépései kiszámíthatatlanok voltak. Em pedig igazán nehezen viselte a bizonytalanságokat olyankor, amikor ő maga is ingatag lábakon állt. Biztonságra vágyott, de F reakciói folyton összezavarták. Így a lány valamelyest fel is lélegzett, amikor a hosszadalmas felkészítési időszakot követően F a tó túloldalára került. Míg Em heteken keresztül kiscsikókat igyekezett terelgetni, F vadlovakat tört be. A hírek jöttek egyik oldalról a másikra, így hamar nyilvánvalóvá vált, hogy emberfeletti a munka 'odaát'. A nagykamaszok igazán sok problémát jelentettek, és mindezzel egyetlen egy felügyelőnek sikerült megbirkóznia, ez F volt. Az az ember, aki a személyzet tagjaival gyakorlatilag egyáltalán nem talált közös hangot, a kölykök felé mérhetetlen empátiával fordult. Nem egyet egészen a szakadék széléről rángatott vissza. Rövid idő alatt vált vezetővé F; a hozzá tartozó fiatalok felnéztek rá, figyeltek rá, és úgy tisztelték, mint a szüleiket sem. A nyár folyamán Em és F igazán nem is találkoztak. Pár alkalmat leszámítva, amikor a kiskamaszokat átengedték a nagyokhoz. Ez hagyomány volt a táborban. Em kiscsikói ugyanis egy-két éven belül már a vadlovak közé tartoztak, így ezeket a látogatásokat igazán nagy várakozás előzte meg. A túlpart egyébként még vadabb volt, és ez nem kizárólag a kölykökre volt érvényes. Ha lehet, még kényelmetlenebb és még puritánabb körülményeket találhatott ott az ember. F ezen alkalmakkor ugyanolyan volt, mint máskor. Figyelt. A tekintetével követte mindenhova Emet, figyelte a mozdulatait, és azt, ahogy a gyerekeivel bánt. A lány ezt érezte, de fogalma sem volt, hogy reagálhatna. F továbbra sem engedte a közelébe. Em számtalanszor révetegen bámult a tóparton ülve, nézte a túlpartot, és azon gondolkozott, F ott van-e a hangoskodó tömegben. Biztosra vette, ám nem látott semmit, több száz méterre voltak egymástól.

Egy alkalommal a tábor vezetője meglátogatta Emet oktatás közben a tóparton.
- Figyeltelek egész nyáron, Em. Láthatóan akadtak problémáid, és azt is észrevettem, hogy te magad is küzdesz, volt nem egy nézeteltérésünk...
- Most valami rossz következik? - Tette fel a kérdést Em. Nem egy felügyelőt rúgtak ki a nyár folyamán, tartott tőle, ő is így jár. Emlékezetében hirtelen tucatnyi kép rémlett fel, ami rosszat sejtetett. Amikor a lányait magukra hagyta, mert hajnalban elosont a mosodába, amikor már hetek óta nem volt tiszta ruhája... Vagy amikor zokogott a lányok előtt, ami természetesen szintén nem volt megengedve.
- Em. Te remekül viselkedsz a gyerekekkel. Szeretnek téged. Rajonganak érted. A lányok többsége jövő héten hazamegy. Az egységed létszáma a felére csökken. Átcsoportosítunk. A legjobbak pedig mennek a másik oldalra.
- A... másik... oldalra? A tó túloldalára célzol?
- Igen, a héten hazamennek a nagyok. Le kell bontani utánuk a tábort. Hétfőtől ott napközis tábor lesz, a helyi gyerekeknek. Azt gondoltam, ott a helyed a legjobbak között.
- Mi lesz a többiekkel? A társaim...
- A felügyelők, akik eddig a nagyokkal foglalkoztak, természetesen maradnak. Te hozzájuk csatlakozol. Minden este vissza kell ide jönnötök, mert az éjszakákat kötelesek vagytok ezen az oldalon tölteni. Ti döntitek el, hogy az erdőn át gyalogoltok, vagy áteveztek.

Emma mosolygott. Tehát F... A nyár utolsó két hete egészen más elfoglaltságot jelentett, mint az eddigiek. Mintha két különböző helyen lett volna. Nem mellesleg a helyi gyerekek is egész másképp viselkedtek, mint azok, akik az egész nyarukat táborban töltötték. A felügyelők feladata mindössze az volt, hogy a lehető legjobban összesűrítve adhassák át mindazt, amit a tábori élet jelent. Viszont, ezek a gyerekek minden este hazatértek. Em naponta többször megkerülte a tavat a gyerekekkel, hisz ők is órarend szerint éltek nappal: íjászkodni pedig csak a táborban lehetett. Reggelente a napközis felügyelők együtt ettek, majd együtt autóztak át a túloldalra, a tavat megkerülve. Egész nap nagyon figyeltek egymásra, hisz most nem 6-7 gyermek jutott egy emberre. A negyven gyermeket tucatnyian felügyelték. Vigyáztak rájuk, tanították és kísérték őket. Szabadabbak és fáradtabbak voltak mindannyian. Miután az utolsó gyereket is elvitték délután, nekik kötelezően fizikai munkát kellett végezniük, ez a megállapodás része volt.

F-val nagyon hamar összeszoktak. Továbbra sem beszélgettek sokat, ám egyre jobban megismerték és megkedvelték a másikat. Most már rendszeresen együtt teáztak, vagy csak ültek egymás mellett a kanapén, míg a többiek kint ugratták egymást. Em és F egy alkalommal a vacsorát is kihagyták. Em sírt a fájdalomtól, aznap tarkón harapta egy pók. Ez hatalmas fájdalmat jelentett. F ült mellette akkor is, hagyta, hogy Em a vállára hajtsa a fejét, miközben álomba sírta magát. A fiú szótlanul vigyázta. Az az ember, aki senkit nem engedett magához közel, aki senkinek nem beszélt magáról, Emet közelebb húzta magához, és nem engedte. Bár a többiek láttak mindent, csak mosolyogva nyugtázták. A nyár folyamán számos szerelem szövődött a táborban, köztudott volt. Senki nem beszélt róla, mindannyian tisztában voltak azzal, hogy amennyiben bármi napvilágot lát: pakolhatnak, és fizetés nélkül mehetnek haza.
Mike aztán egy este Em mellé ült:
- Kicsilány, régen láttalak, és hiányollak minden nap. Mindenkinek hiányzol napközben. Hogy mennek odaát a dolgok? Hiába mondtam neked egész nyáron, hogy odavannak érted, nem hittél nekem. Nem akartál senkit. Szóval, most mégis mi a helyzet F-val?
- Mike, nem beszélhetek róla. Jól érzem magam. Boldog vagyok. Teljes minden - mosolygott Em.
- Látom rajtad. Megérdemled. Annyira megérdemled.

Mike törődött Emmával. Sok évvel később ő azon kevesek közé tartozik majd, akivel a lány megosztja, hogy végleg szakít az elkeseredett és kétségbeesett időszakkal, mert megtalálta valamikori önmagát. Mike lesz az, akinek elmondja, hogy megvan a tábori Emma. Egy évtized nélkülözést követően.  Mike a következőket fogja neki írni:

Emlékszem arra a lányra, Em. Gyönyörű volt, okos és vicces. És eszméletlen volt a közelében lenni...

F volt az, akinek viszont Em élvezte a társaságát. Órákat töltöttek el együtt szavak nélkül. Az étkező teraszán ülve, amikor már mindenki más az igazak álmát aludta. Előre megbeszélték, hogy takarodó után kilopóznak, és az étkezőben találkoznak. Em kissé megtorpant, amikor tizenegykor az ajtón belépve ott talált egy másik lányt, amint teát készített magának. Kisvártatva megjelent F, majd hátulról átölelte Emmát, és magához húzta. A másik lány mosolygott, és kiment. Tudta mindenki. Tiszteletben tartotta mindenki. Aznap este órákig beszélgettek. Mindenről. Csak a jövőről nem. Kínosan kerülték a témát. Em egy héttel később hazaindult.

Azt a napot nem felejti el, amíg él. F távolságtartóbb volt egész nap a szokásosnál, kerülte Emet, amennyire tudta. A lánynak ez rosszul esett. Nehezen viselte, ha az az ember, akit szeretett, nem figyelt rá. Ha szeretett, akkor őszintén és mélyen. Nem értette, elutasításnak vélte F szótlanságát és távolságtartását. A társaság nagy része igyekezett jól érezni magát, de a rohamosan közeledő búcsúzás hangulata a levegőben lógott. Szerelmek szakadtak szét. Mike megkérte az egyik lány kezét - mindenki előtt. F akkor odatelepedett Em mellé, mint máskor is, amikor vágyott a társaságára. Nem szólt egy szót sem, csak megfogta a lány kezét. Egymásra néztek, de szólni nem tudtak. Em ledöbbent a meglepetéstől, amikor F és még vagy tucatnyi másik srác énekelt neki. Megható volt. Mégis akkor sírta el magát, amikor a fiatalok többsége kapott a szabadság érzésén, és úgy döntöttek, elindulnak a közeli faluba, utoljára. Mielőtt hazamennek. Em pedig nem tartott velük, bár arra számított, F is maradni fog. A lány ezek után sírva rohant a sátrába, és arra gondolt, ennyi. Ennyi volt. Nem is emlékezett arra, mikor aludt el, de arra igen, hogy F ébresztette az éjszaka közepén:

- Hát... te... hogy?! Azt ugye tudod, hogy ha a tábor vezetője meglát, abban a pillanatban hajít ki minket? Mindkettőnket. F, nem kapsz fizetést. Tudod, mit kockáztatsz? - tört fel Emmából.
- Emma. Pár óra múlva indulsz. Hazamész. Erre vágytál. De addig. Hadd legyek veled. Itt akarok lenni veled...
Egymás karjaiban várták a napkeltét. Egy szót sem szóltak órákon át. Akkor sem rebbentek szét, amikor a többiek benéztek hajnaltájt. Hagyták őket. Kettesben. Így maradtak egészen addig a pillanatig, amíg F ki nem lépett a sátorból.

- Nem búcsúzom. Nem mondom, hogy ég veled... Mi még találkozunk - F ezek után még utoljára visszafordult, és a lányra mosolygott. Aztán eltűnt a fák között. Nem volt ott akkor sem, amikor Em felszállt a buszra, ami New York-ba vitte a személyzet nagy részét. El, a táborból. Tucatnyi barátja ugrált, hogy még utoljára megfoghassák egymás kezét az ablakon keresztül. Sírtak, az elmúlt nyár legfontosabb mondatait harsogták, és nevettek. Nagyokat nevettek. Amikor a busz elindult, Em csak ült kábultan, tekintete a messzeségbe révedt. A fák közé. A tó túloldalára vágyott hirtelen. Tudta, hogy F ott van. Egyedül. Ő így búcsúzik.

Amikor a gép landolt, Emma előtt ismét felrémlettek az előző nap eseményei. Aztán... végre... átölelte a családját. Abban a percben döbbent rá, hogy aminek hátat fordított, nem más volt, mint önmaga. Maga elől szaladt haza. Ami pedig fájó volt mindebben, hogy véglegesnek tűnt, és ő hirtelen nem akarta mindezt elengedni. Abban a percben visszafordult volna.

F Emma életének része maradt. Hónapok és évek teltek el, ezalatt egyszer sem találkoztak. Emma még mindig hitt abban, hogy van idejük. Lesz idejük, lesz olyan, hogy 'majd egyszer'. Mint ahogy a repülőn ülve is azt gondolta, most más dolga van, most nem teheti meg, hogy ott marad. Azt gondolta, előre néz, miközben épp visszatért a múlthoz. Mára túl sok tennivaló volt körülötte, elárasztották a mindennapok. Csak olykor állt meg néhány perc erejéig. Olyankor, ha egy illat, egy szín, vagy egy dallam nem hagyta elmenni maga mellett. Nem történt semmi más, csak az a bizonyos érzés. Mintha valaki azt súgta volna: 'figyelj... állj meg... ne hagyd elmenni'. Annyira vágyott pedig azután, hogy ismét visszataláljon ahhoz az emberhez. Akit megmutattak neki. Akit megszokott maga körül, megszeretett, és akit aztán otthagyott. Önmagát. Épp az történt vele, egészen úgy, mint akkor, évekkel ezelőtt az erdő közepén. Amikor ébren várta a napkeltét. Le sem hunyta a szemét egész éjjel. Magára talált. Ezek mára csak benyomásokként voltak jelen, mintha csak megfakult emlékek lennének. Emma vissza akarta kapni, annyira vissza akarta kapni az érzést. Hitt benne, hogy egyszer sikerül. F-ból ennyi maradt: szavak és mondatok jöttek és mentek közöttük. Többnyire hónapokon át semmit nem tudtak egymásról. Majd jött egy sms, egy email...

'... férjhez megyek, F. (emma)'

'... ragyogtál aznap, Emma. (F)'

'nem kellett volna... (emma)'

'remélem, élvezed a nyarat, én a télben fagyoskodom, alig van 16 fok... mi van veled, Emma? (F)'

'boldog új évet, egyszer talán lesz olyan is, amikor találkozunk végre. újra. lesz olyan? (emma)'

'Emma, kérlek, gyere el hozzám. szeretlek, mindig szerettelek...(F)'

'F, úgy látom, jól sikerült a tegnapi szülinapi bulid, mennyit ittál, hogy ezt írtad?(emma)'

'semmit, Emma.. (F)'
'a fiam még csak másfél éves. mit tehetnék?

ui: terhes vagyok... nincsenek szavaim... (emma)'

 

Majdnem kilenc év telt el azóta, hogy Emma hazaért a táborból. Minden megváltozott körülötte. Igazából sokszor elmerengett azon, nem tudatosan változtatta-e meg ő maga a saját körülményeit. Így legalább megmagyarázhatta mindig, miért fordít hátat mindannak, ami meg próbálja érinteni. Miért marad ott, ahol van. Nem lepte meg az sem, hogy F egyre kevesebbet írt. A születésnapi, karácsonyi üzeneteket leszámítva szinte semmi nem történt már. Em ezt tudomásul is vette. Tudta jól, hogy volt lehetősége lépni, mégsem tette meg. Abban viszont mára biztos volt, hogy soha többet nem hagyhatja elmenni maga mellett mindazt, ami számít. Mert az, amit akarunk, nem vár ránk örökké. Egyedül a gyerekei miatt maradt ott, ahol volt: megrekedt a keserűségben. Mindig is F volt az, akinek elsőként el akarta mondani.
'megszületett... jól van'
'megműtik, F. holnap megműtik a babámat...'
'beteg vagyok. boldogtalan vagyok. sehol sem vagyok'
Emma azzal áltatta magát, F mindig ott lesz, hogy elmondja neki. Mindig ott lesz, mert tele volt emlékekkel és érzésekkel. Aztán, eljön az a pillanat az életben, amikor már karnyújtásnyi távolság sem lesz köztük. Mert megérdemli, vagy talán mert várja. Em nem gondolta, hogy ezért neki tennie kellene, elégnek érezte, amije volt. Gyakran álmodott arról a jövőbeni találkozásról. Addig... élik az életüket. Az életüket, amelyről úgy gondolta, magától elrendez mindent.

Most szótlanul ült a konyhában. Az ablakon át rálátott két gyermekére és az apjukra, akik épp a kertben tevékenykedtek. Köd volt, és az eső is szemerkélt. Március. Már jönnie kellene a tavasznak. A fia négy, a lánya kettő éves volt. Mintha még most születtek volna. Ő még nem is látta őket... Emma, kezében a telefonnal, csaknem egy órája meredt maga elé. A könnyei megállíthatatlanul folytak le az arcán, végig a nyakán, kezén... eláztatva egy kilenc évvel azelőtti napló lapjait. Most még megteheti, sírhat csendesen és szabadon, most, amíg nincsenek körülötte a gyerekei, és főleg. Nem látja a férje. Amikor a legboldogabb volt, a legtehetetlenebb vagy épp a legszomorúbb - nem akarta, hogy a másik lássa. Nem része ennek. Emma hozzászokott ahhoz, hogy sokszor hónapokig nem hallott  F-ről, de valahogy mindig visszataláltak egymáshoz. Újra és újra el kellett olvasnia az üzenetet. Az üzenetet, ami F telefonjáról érkezett. Ezúttal viszont nem ő írta.

Megrendülve tudatom veletek, akik F legjobb barátai vagytok, hogy ő ma hajnalban tragikus hirtelenséggel eltávozott. Biztos vagyok abban, hogy figyel ránk. Mindannyian emlékezni fogunk rá, amíg csak élünk.
- Késő - szakadt fel Emmából a zokogás. - Mindenhez késő.

VÉGE